Paszuly, fuszulyka... A mályvaszínű (libamáj?) bab, meg a házi savanyú káposzta nagy lakodalma a káposztás paszuly. Jó-jó tudom, hogy házi füstölt áru nélkül fabatkát sem ér az egész. Azonban én úgy szeretem, ha kiveszik a húst és egy tányéron adják a forró leves mellé. Így őszi estéken nincs finomabb tőle. Na de kezdjük a káposztával. Nagyapám feladata volt a hordóba állni. A káposztát nincs mese taposni kell. Édesapám alaposan kiélezte a gyalut. Finom szálú legyen, könnyen falható. Nagymama és anya a fűszereket készítette; birs, babér, szemesbors, paprika, köménymag. Egy kis demizson bor fogyott el aznap, úgy a hordóban állva. Nagyapám korai halála után, én örököltem a taposást. Nincs mit szépíteni, fél órás lábáztatás, és aztán uccu, mezítláb a hordóba. Csak semmi urizálás, fehér csizma meg ilyesmi, szigorú "meztéláb". Amikor elkészült kapott egy nagy követ a hordó. Isten tudja honnan került Apagyra, az a nagy, fekete "vulkánkő". Néhány hét múlva aztán rá lehetett járni. Magában, sült hús mellé, vagy akárhogy.

Nekem akkor lett étel, amikor leves lett belőle. Nagy ceremónia az kérem, amikor a csülök, a bab, meg a savanyú káposzta egy kondérban egyesítik erőiket. Szabolcs vármegye egyik legszebb, legínycsiklandóbb eseménye. Apagyon, esős években akkora lett egy-egy fej káposzta, mint a mosófazék. Sercegve, recsegve adták meg magukat a gyalunak. A lábam finoman rágta a só, és bizony a hideg zöldség csak úgy mozgatta az izmaim. Amikor levet eresztett, az már kegyelmi állapot. Mindenki megnyugodott lesz hozzávaló a paszulyleveshez. 
Édesanyám most egy nagy ibrikkel lepett meg. Miközben falatoztam eszembe jutottak a taposások. Őszi csepergő idők, nagyokat pattanó spór, meleg tea, sürgés-forgás. Nagyapám kipirult arca, nagymama szapora keze. Nagy élet volt, a kis konyhában...

a recept: http://donna.hu/cikk/Kaposztas-paszuly/7552