Marcus Aurelius szerint az ember 40 éves koráig mindent megél. Talán a keserűség mondatta ki vele; ennyi volt, nincs új a Nap alatt. A veszteséget én másképp mérem. A veszteség nem abból adódik, hogy már nincs mámora a mának, hogy mindent új ismeretet csendes szangvinizmussal él meg az ember fia. Inkább abból, hogy a 20 évvel ezelőtti szeptember íze már nincs meg a számban. Nincs meg a napfény íze, a szellő érintése. Hiába erőlködőm, nem tudom meg- és felidézni.

A legnagyobb veszteség pedig a beletörődés sekélyessége. A belenyugvás középszerűsége, hogy elfogadom, pénz, hataloméhség, sötét, önző vágyak irányítják a világot. A szeretet, a szerelem is önző, a harag, a hallgatás, a sértettség pedig a legönzőbb dolog.  

Azt is elfogadod már, hogy világot fura érdekek, hajók, megvehető emberek, lányok, lóerők, aranytömbök és a hatalom végetlen farkaséhsége irányítja. Elfogadod. Pöfögsz, duzzogsz és elengeded. Már nem te vagy az a márciusi ifjú. Már elfogadod, hogy homokszemnek is kevés. Hogy legfeljebb homok a szélben. Még odacsapnál, még űznéd a kufárokat, de már nem indulsz el.

Talán jobb ez így. Egy zongora hangja, egy szépen lenyírt gyep, egy remélt ölelés, egy istenáldotta szeptember, a rotyogó leves, a sülő hús, a roppanó gyümölcs, egy érett gondolat, hosszú, muskotályos csók, egy érintés, egy emlék, egy csöndben vitorlázó, égő barna levél. Egy hosszan őrzött szerelem. Egy mosoly. Egy ágy. Egy kávé illatú reggel. A csendesen mosogató kéz. Csöndes gépzúgás és valahol távol, messze az ébredés. Amikor Rád gondolok, az is a megváltás…