Egyszer megígértem neked, hogy nem futok többé. Megállok. Leülök az árokpartra és onnan nézem majd ez a bolond, mindig izzadt hátú világot. Hájas süteményt veszek elő a táskából. Szilvalekvárost. Nagyanyám egy vájlingba rakta. Akkora halommal sütött, hogy vasárnap egy egész Forma 1-es futam alatt enni lehetett és még csak el sem fogyott. Mindig Schumacher győzött. Sose izgultunk… Volt hájas süti, dívány és macska az ölbe.
Nem a gyorsaké a futás. Megfogod a kezem. Ujjaid hűvösek, de a tenyered közepén, mint a Tefal serpenyőben felizzik a szerelem jele. Sose hittem volna, hogy valakinek ugyanaz a figura van belerajzolva a tenyerébe, mint nekem. Féltem a magánytól. Talán ezért is futottam. Sose álltam meg. Nem mondom, hogy nem lett volna kedvem pihenni. Csillagokat nézni, miközben egy hosszú fűszálat rágcsálok a fogam között.
Dombrádon van egy apró hajókikötő. Nagy nyári éjszakákon, amikor a bolygók, csillagok lejönnek a partra fürödni, onnan lesem meg őket. Mindig a Vénusz az első. Teste felizzik, amikor meztelenül úszni indul. Apró keszegcsapat kíséri mindenhová. Pajzán vicceket mesélnek neki és nevet. Guruló kacagása végigszalad le és fel a folyón. Forrástól a tengerig. Vénusz könnyen úszik. Haja a fenekéig ér. Járása könnyű, ruganyos, testén a bőr fénylik és a mosolyától fodrozódni kezd a víz. Ajkain málna, eper, cseresznye terem. Vénusz arca mindig boldog, mint egy gazdának, aki végzett a nehéz munkával és már hazafelé indul. Könnyen. Boldogan. Néhány centivel a nehéz rögök felett, fityiszt mutatva a konok tömegvonzásnak.
Sose mertem elmondani, hogy bár megcsodálom ezt az égi lányt, de lázba nem hoz. Ha itt lennél, láthatnád, hogy hidegen hagy. Legfeljebb csöndben nyugtázom a jelenlétét. Megjött. Ledobta magáról, a selyemruhát és megmártózott.
Nem is bámulom sokáig. A stéget most is műfű borítja. Azon fekszem, egyik kezem a fejem alatt és számolom a csillagokat. Eszembe jut a Jézus-ima litániája. Remélem nem haragszik, hogy minden sorát átírom. Minden sorába beleírom a neved, minden sorába belerajzolom az arcodat. Verset olvasnék neked, vagy valami novellát, míg el nem alszol és akkor úgy csókolnálak meg, hogy az öntudatlanságba zuhant fejedben csak nevető álmok indulnának el, mint egy romantikus sorozatcsatornán.
Furcsa ez. Az ember ébren van, tanul, dolgozik. Fut, rohan hol valami elől, hol valamiért. És akkor döbben rá, hogy egy percet sem élt, amikor leül az árokpartra. Akár az apagyi Béke utcában is…
Most itt alszol mellettem. Én nem tudok. Izgulok. Érted. Nézlek. A sötétben úgy heversz itt mellettem, mint egy múzeum féltett aranya. Én vagyok az éjjeliőr, én vagyok az alabárdos, perzekutor, csendőr, katona és minnesaenger. Féltelek. A szemem, mint valami lámpa a csípődet igézi. Ott élek az öled völgyében, ott vagyok kiszuperált, leszerelt katona. Nagy a szám. Adomázok. Arról beszélek, mennyire szeretsz. Közben rettegek, hogy nincs majd hajnal, nem jön, vagy ha mégis, már nem láthatlak meg. Attól rettegek, hogy nem is vagy és nem is vagyok. Képzelődőm. Bebeszélem.
Csak egy fura képzelet küldött a Földre?
Néha meg-megremegek. Ez a féltés izomrángása. Attól tartok, ha felébredsz, nem ismersz meg. Idegen leszek neked és félelmetes.
Aztán megnyugtatom magam. Még mosolyogni is tudok, annyira lenyűgöző vagy így. Körberajongott címlaplány, cinkos, bizalmas, gyermekfilmek hercegnője. Csak abban bízhatok, ha megébredsz, a két bolond szemed valami másnak, kisistennek, költőnek, hadvezérnek és angyalnak lát. Valaminek, ami sose voltam, sose leszek, de neked imponál, tetszik, igéz, bolondít… Még ma éjjel összerakom a mágneses, örökmozgó szerelemgenerátort…
Május van. Meg vasárnap. Hitem el-elalszik. De valami itt legbelül, virrasztó fekete rigóként fújja a szerelmes dalt. Valami itt legbelül, ahol napok, hetek, évek romjai lapulnak rendezetlenül, itt legbelül vérből, ínból, szívből áradva elér, megfog, megtart, magamhoz édesget Téged. Mindörökre. Mondom mindörökre. Ámen…
