- Nekem, akkor is beszélnem kellene a grófnővel! – méltatlankodtam és zavaromban először kivagyian zsebre dugtam a kezem, majd egyből ki is rántottam, mintha az öklöm nyomatékként használhattam volna ebben a helyzetben.

- A grófnőnél szól a Mozart lemez. A puska pedig az ajtó előtt. A grófnő ilyenkor nem kíván vendéget fogadni. Ez az egyetemes jelzés. Ebben állapodtunk meg. Annyira bízik bennem, hogy a puska még meg is van töltve. Éles lőszerrel. Vadászatból jött – magyarázta az inas átszellemült arccal.

A méltóságos asszony tehát a kocsissal, vagy az snájdig vadászfiúval enyeleg – grimaszba rándult az arcom. El akartam mondani neki. Átkozottul kikívánkozott. Hogy amikor a fák között lépdeltem, a filozofikus magányban egy pillanatra megérintett az élet értelme. El akartam neki mondani, hogy fáj. Égetően, szúróan fáj, ha sikerül megérteni, mert rögtön kiderül, hogy az ember élete túlságosan kurta ahhoz, hogy valóban használhassa a megszerzett tudást. A felismerést, hogy mégis csak van isten.

A grófnő is depressziós lett ez efféle gondolatoktól. Olyan processziósak az idegei, hogy még öngyilkosságot is fontolgatott. Hol arról beszélt, hogy a puskával loccsantja szét a formás fejét, hol pedig arról, hogy a kötél mégiscsak humánusabb. Csak nem méltóságteljes. Meg egyébként sem kívánja összekoszolni a nagy gondossággal kiválasztott, bordűrös falat. A grófnő, amikor belelátott az isteni terv örvénylő folyamába, megszédülve a meg nem élt, ki nem bontott lehetőségeitől, el akarta dobni az életét…

- Ne félj… Az egyetlen dolog, amitől teljesen meg kell szabadulnunk az a félelem. Rázz kezet a new age fanokkal, hogy végül is minden lehetséges, az univerzum is a segítségedre siet, ha képes vagy elengedni a félelmeid - súgtam neki az operában.

Nézem a fennkölten csillogó vadászpuskát, amely mégis árván támasztja a falat. A puska hegyét elképzelem a grófnő szájában. Otromba kép. Tördelem az ujjaim. A szeretett nő a fegyver otromba csövét nyaldossa. Az elmúlással szeretkezik. Úri passzió, de akkor is csak bolondság. Mint az élet maga. A grófnő szeretkezik. Most már kihallatszik a szobából. Szinte füstként párolog a testek nehéz, fújtató gimnasztikája, a szerelem könnyfakasztó füstje a kulcslyukon. El tudom elképzelni. Vagy mégsem. Csak önmagam látom a hatalmas ágyon, egy aranyhajú angyallal, vagy egy ébenfekete Szulamittal. Vajon a grófnőt mi hozta vissza a testi életbe? Mikor fordult vissza, mikor döntötte el, hogy odaát semmi értelme sincs a nagy tudásának?

Egy nagy, villogó szemű, téglaszínű macska sétál végig a hallon. Ránt egyet az égnek emelt farkán. Halkan nyekereg egyet, miközben rám néz, majd leül velem szemben és álmos pilláit lassan lezárja. A macska születésétől kezdve tudja mi az értelme az életének, az ember sokszor 40 évesen sem. Tegnapelőtt még a tenger partján álmodoztam kéz a kézben a kedvessel, tegnap pedig a Svinica legtetején egymagam. Ady az Óceánig akart szaladni. Nekünk elég lesz, hogy testünk felett szépen zöldellenek a kukoricatáblákat és hamvainkból kap lábra a tüskés akác? Lefolyástalan folyó lenne az életünk a Hoportyó tövében? Nagy békák kuttyognak valahol a tél közepén. Talán a jég alatt? A grófnő szeretkezik, a puska és a macska a hallban alszik. Bennem mellkasremegtető érzések. Egy kis mosollyal a csontra fagyott földeknek indulok.

Akinek most háza nincsen, nem épít már.

Hosszú leveleket ír és sétál a fasor között,

ahol csak a kósza szél kergeti a fonnyadt faleveleket…

Seprű, vesszőkosár, sál, kabát. Készülj. Ne várj tovább! A mai lottószámok szerint március 8-án itt a tavasz...